Január 26. egy vizsgával kezdődött. Méghozzá nem is akármilyennel, hanem egy pótvizsgával, mely idei vizsgaidőszakom utolsó megpróbáltatása volt. Mondattani alapozó. Ez a fantasztikus kurzus azok közé tartozik, amikért igazán meg kell szenvedni. 44 sorstársammal együtt negyedszerre futottunk neki a lehetetlennek.

És ezúttal sikerült!!! Életem legboldogabban fogadott ketteséről beszélünk most éppen. Mikor megtudtam, hogy sikerült, teljes eksztázisba kerültem! Még most is el fog az öröm, ha rá gondolok. Meg persze azért is, mert ez volt az utolsó vizsgám ebben a szemeszterben.

Ráadásul aznap délutánra vártam haza  a kedvesemet, akit addigra már két hete nem láttam. Szóval gyönyörűnek ígérkezett a nap.

Csakhogy amikor végre találkoztunk a párommal, valami nem stimmelt. Gondoltam, biztosan csak fáradt a hosszú utazás után és ezért nem tud rám odafigyelni. De ugyanez a probléma másnap és harmadnap is előjött, sőt, mondhatni beárnyékolta teljesen az együtt töltött pár napot.

Ma 28. van. Éjszaka. Este értem haza a kedvesemtől. Megbeszéltük, hogy 10 körül mindketten föllépünk google chat-re és akkor tudunk még beszélgetni. Fent is voltunk mind a ketten. Én ráüzentem, ami már önmagában is azért furcsa, mert mindig ő szokott először rámköszönni. No de sebaj, írtam neki. Gondoltam megemlítem neki az elmúlt napok furcsaságait, mert, mivel személyesen egyszerűen nem sikerült megbeszélni a dolgokat túlzottan érzelmes reakciók miatt, hátha kicsit személytelenebbül jobban sikerül.

Sikerült is.

Most itt ülök és írogatok, kisírt szemekkel. Nem tudok rendesen foglamazni, mert megállt az idő. Érzem a veszélyt. A végső búcsút. Egyelőre nincsenek szavak, csak érzések. Érzem, hogy elmúlt. Elmúlt a szerelem. Az ő szerelme. Elmúlt és kialudt a láng, mikor a saját szerelmem csak most kezdett el igazán burjánzani.

Fáj. Nagyon fáj.

Az egyik pillanatban te vagy a legfontosabb neki a világon. Aztán eltelik egy szempillantásnyi  idő és az, amire azt hitted, hogy örök, egyszercsak elillan.

Először nem akarsz tudomást venni róla. Nem hiszed el. Nem vallod be magadnak. Aztán lassan végigfut rajtad a hideg és helyt kap a gyanú. Ekkor még reménykedsz, hiszen szerelmes vagy, jaj, de szerelmes vagy! Biztos csak hüyleségeket gondolsz...

De nem.

Végül minden porcikádban érzed a fájdalmat. Rájössz, hogy semmi sem ugyanolyan. Valami megváltozott és te nem tudsz ellene semmit sem tenni, mert a változás nem benned történt, hanem őbenne.

Elmúlt?

Nem, nem, NEM! Tehetetlenül kapálózol, erőlködsz, harcolsz az eszed ellen, mely már rég óta mondogatja neked,  hogy baj van, próbálkozol a szembeötlő tényekről nem tudomást venni...persze sikertelenül.

Akkor megállapodtok. Ha készen lesz, majd ő keres. Te addig kibírod. Nehéz lesz, de valahogyan kibírod. Nincs semmi baj, csak egy kicsit gondolkodnia kell. Neked meg várni. Meddig? Amíg reménykedsz, amíg dobban a szíved ha az ő nevét hallod, amíg sírógörcs jön rád ha mással képzeled el, amíg minden olyan elviselhetetlenül üres nélküle, amíg telnek a napok, a hetek, a hónapok és még mindig nem hív...

Amíg egyszer beléd nem hasít a tudat, hogy hiába vársz, hiába reménykedsz, hiába sírsz...vége. Már nem vagy a legszebb, már nem vagy a legkedvesebb, már nem vagy a legeslegfontosabb. Visszasüllyedtél, hogy egy legyél a sok közül. Elveszítetted. Örökre. Vége,

elmúlt a szerelem.