Ééééés igen, ma megint sikerült előadnom a magamét:

10:00-kor volt ma vizsgám Könyvtárhasználat órából. Ennek megfelelően gondoltam előtte egy pár percre be is nézek a könyvtárba, úgyis rég voltam már ottan.. Hát benéztem, de elég erősen, mivel bementem 9-re, de a könyvtár csak fél 10-kor nyitott...

Hát, ha már nem jutottam be a könyvtárba, gondoltam leülök tanulni. Le is ültem és az idő kicsit elszállt...mire föleszméltem 9:45 volt. Akkor kaptam magam és berohantam a könyvtárba, kikerestem néhány folyóiratot, amit tudtam, hogy kelleni fog a vizsgára és 9:50-kor már vígan sétáltam a D épület felé, ahol elméletben én vizsgáztam...volna.

Benyitottam az épületbe és nagy peckesen sétáltam fölfelé a nagy előadóba, büszkén arra, hogy tanulásra és könyvtárazásra egyaránt volt időm. Ahogy mentem fölfelé a lépcsőn, akár egyre gyanúsabb is lehetett volna valami: a nagy csend. (mert, egy 300 fős vizsga megkezdése előtt, azért valljuk be, előfordul némi hangzavar, amint az izguló népek megosztják egymással cikázó gondolataikat, előkészítik tollaikat, kikapcsolják telefonjaikat, lepakolják holmiaikat, stb). Hát itt aztán semmi zaj nem volt, de még egy zörrenés sem. Én azért folytattam utamat fölfelé, kezemben rendületlenül lóbálva a jegyzeteimet, mit sem sejtve arról, hogy milyen meglepetésben lesz majd részem.

Aztán beléptem a terembe.

És farkasszemet néztem Nádszál professzor úrral, aki a tanári asztalnál ült és kérdően nézett rám. Ez pontosan fél percig tarthatott, majd kicsiny méretű góc képződött a torkomban és feljebb vittem tekintetem, épp annyira, hogy megpillanthassam a nagy fehér betűkkel felrótt "Vizsgaidő: 9:00-11:30" feliratot, mely a fekete táblán ékeskedett. Körülnéztem és kétségbeesetten konstatáltam, hogy körülöttem lévő padokban lelkes vizsgázók hada üldögél és vígan firkál különböző tudományos szövegecskéket különböző fehér lapocskákra. Én meg állok és nézek, először ki a fejemből, majd a professzor úrra, mint borjú az új kapura.Ő meg kérdően figyel engem. Nem bírtam a feszültséget:

Kirohantam a teremből, mint Zrínyi a várból és kétsgégbeesésemben felhívtam az anyukámat.

"Anyu! Kérlek nézd meg mi van a szobámban lévő parafatáblára kiírva, ott vannak a vizsgaidőpontosk és helyszínek, mi van mára a könyvtárhasználathoz kiírva??!!"

És a kedves anyukám berohant a szobámba és megnézte nekem a parafatáblácskámon, azt, hogy a mai vizsgámhoz igazából semmilyen helyszín nincs kiírva.És ő is elkezdett aggódni.

Lecsaptam a telefont és kirohantam az épületből, a HÖK iroda felé tartva, hátha ott valaki meg tudja nekem mondani, hogy hol a fenében vizsgázom. 9:55 volt.

Aztán megvilágosodtam: felhívom egyetemi társaimat és megkérem, hogy lépjenek nekem be az ETR-be és igazítsanak útba. Vegyük sorra. Olint nem akartam zavarni, mert tudtam, hogy nem érzi jól magát. Edről tudtam, hogy már elindult, tehát nincs gépközelben. Pippi tudtam, hogy valószínűleg valahol éppen hány, tehát inkább nem zavarom...akkor mégis Olin. Felhívtam: 9:57. Nem vette föl.

Majd szétpukkadtam az idegességtől, mert tanultam és ha egyszer ilyen cselekedtre szánom el magam, akkor az nem veszhet kárba. És aztán..."Izolda!!!" kiáltottam magamban és fénysebességgel tárcsáztam. És fölvette. És megnézte. És B épület 172 volt, hogy cseszné meg.

9:59-kor berontottam az épületbe. 10:00-kor vizsgáztam.

Az előtte lévő intervallumban több tízezezer agysejtem pusztult el. De, még így is viszonylag jól sikerült. Tehát, a mai nap hőse: IZOLDA!!!!

Meg én is! Hogy túléltem a saját hülyeségemet!

ÉLJEN!