Mozgalmas délelőtt volt a mai. Reggel a kedvesem otthonában ébredtem, onnan vonatoztam be Pestre, hogy aláírathassam azt kedves kis fekete könyvecskét, amit indexnek szoktak nevezni. Igen ám, csakhogy volt annyi eszem, hogy előző nap otthon hagytam, úgyhogy Carrotta utánam hozta suliba...még tartozom neki egy köszönettel. Sajnos időben nehezen tudtuk ezt összeegyeztetni: Nádszál professzor jegybeírási fogadóóráját még elértem, de Hungaricsét már nem sikerült.

A liftben fölfelé menet éppen ezen a szomorú tényen búsultam, (hogy mégegyszer be kell buszozni csak azért a fránya jegyért, ami egyébként is épphogy csak görbül), amikor egyszercsak megállt a lift és, na ki szállt be? Hát persze, hogy Hungarics professzor! Ilyen mázlit! Szóval szegényt azonnal letámadtam és így megúsztam egy jövőheti oda-vissza utat.

Utána elmentünk Olinnal és Eddel a megszokott Burger King turnéra, jól bezabáltunk, majd visszamentünk suliba, éljeneztünk, hogy Ed irtud. pótvizsgája 4-es lett (Ed megállapította, hogy ma mindenáron berúg ennek örömére) és aztán elváltak útjaink.

Én hazajöttem és elhatároztam, hogy a mai délután a pihenésről fog szólni, azaz a semmittevésről és lazulásról. Ezt éppen nagyban meg is valósítottam, mikor hirtelen éktelen fájdalom nyillalt az állkapcsomba, de az a fajta, amikor egy pillanatra elsötétül a világ. Nem tudtam mi a fene lehet, hiszen tudtommal az utóbbi időben senki sem ütött állkapcson, legalábbis ezen a héten biztosan nem...márpedig az érzés olyan volt, minthogyha egyszerre verték volna ki az összes fogam. Lerohantam a fürdőszobába és neki tátottam számat a tükörnek...és konstatáltam, hogy szétrepedt az ínyem.

No, azért nem az egész, csak a fogaim mögött hátul vált ketté a rózaszín ínyhús, a két félteke közül meg valami fehérnek látszó tárgy kandikált ki: az első bölcsesség fogam. Szóval örültem is, meg nem is. Örültem, mert ezek szerint egy kicsit bölcsebb lettem (a bölcsészkar megtette hatását XD), de közben szenvedtem az állandó, mostanra már tompa fájástól.

Tanácsot kellett kérnem: nagymamámhoz fordultam. Felhívtam, de azt mondta, hogy ő már régen elfelejtette milyen is volt az, amikor kijött a bölcsességfoga, meg azóta az már ki is hullott, szóval sokat nem tud segíteni, de ha nagyon fáj kenegessem alkohollal, az elzsibbaztja és kicsit enyhíti a fájdalmat.

Szóval most itt ülök a gép előtt, írogatok és közben unikummal öblítgetem a számat. Ahhoz képest, hogy amikor ma Ed megkérdezte, hogy én is leiszom-e magam a sárga földig vizságink végeztének örömére, azt feleltem, hogy ma biztosan nem... Ezt hívják céltudatos alkoholizmusnak.

Azt mondják a hülyeség fáj, de a bölcsesség azt hiszem fájdalmasabb...:S Egyelőre csak dagad a fejem, sajnos nem az észtől, hanem az ínygyulladástól...