Január 26. egy vizsgával kezdődött. Méghozzá nem is akármilyennel, hanem egy pótvizsgával, mely idei vizsgaidőszakom utolsó megpróbáltatása volt. Mondattani alapozó. Ez a fantasztikus kurzus azok közé tartozik, amikért igazán meg kell szenvedni. 44 sorstársammal együtt negyedszerre futottunk neki a lehetetlennek.

És ezúttal sikerült!!! Életem legboldogabban fogadott ketteséről beszélünk most éppen. Mikor megtudtam, hogy sikerült, teljes eksztázisba kerültem! Még most is el fog az öröm, ha rá gondolok. Meg persze azért is, mert ez volt az utolsó vizsgám ebben a szemeszterben.

Ráadásul aznap délutánra vártam haza  a kedvesemet, akit addigra már két hete nem láttam. Szóval gyönyörűnek ígérkezett a nap.

Csakhogy amikor végre találkoztunk a párommal, valami nem stimmelt. Gondoltam, biztosan csak fáradt a hosszú utazás után és ezért nem tud rám odafigyelni. De ugyanez a probléma másnap és harmadnap is előjött, sőt, mondhatni beárnyékolta teljesen az együtt töltött pár napot.

Ma 28. van. Éjszaka. Este értem haza a kedvesemtől. Megbeszéltük, hogy 10 körül mindketten föllépünk google chat-re és akkor tudunk még beszélgetni. Fent is voltunk mind a ketten. Én ráüzentem, ami már önmagában is azért furcsa, mert mindig ő szokott először rámköszönni. No de sebaj, írtam neki. Gondoltam megemlítem neki az elmúlt napok furcsaságait, mert, mivel személyesen egyszerűen nem sikerült megbeszélni a dolgokat túlzottan érzelmes reakciók miatt, hátha kicsit személytelenebbül jobban sikerül.

Sikerült is.

Most itt ülök és írogatok, kisírt szemekkel. Nem tudok rendesen foglamazni, mert megállt az idő. Érzem a veszélyt. A végső búcsút. Egyelőre nincsenek szavak, csak érzések. Érzem, hogy elmúlt. Elmúlt a szerelem. Az ő szerelme. Elmúlt és kialudt a láng, mikor a saját szerelmem csak most kezdett el igazán burjánzani.

Fáj. Nagyon fáj.

Az egyik pillanatban te vagy a legfontosabb neki a világon. Aztán eltelik egy szempillantásnyi  idő és az, amire azt hitted, hogy örök, egyszercsak elillan.

Először nem akarsz tudomást venni róla. Nem hiszed el. Nem vallod be magadnak. Aztán lassan végigfut rajtad a hideg és helyt kap a gyanú. Ekkor még reménykedsz, hiszen szerelmes vagy, jaj, de szerelmes vagy! Biztos csak hüyleségeket gondolsz...

De nem.

Végül minden porcikádban érzed a fájdalmat. Rájössz, hogy semmi sem ugyanolyan. Valami megváltozott és te nem tudsz ellene semmit sem tenni, mert a változás nem benned történt, hanem őbenne.

Elmúlt?

Nem, nem, NEM! Tehetetlenül kapálózol, erőlködsz, harcolsz az eszed ellen, mely már rég óta mondogatja neked,  hogy baj van, próbálkozol a szembeötlő tényekről nem tudomást venni...persze sikertelenül.

Akkor megállapodtok. Ha készen lesz, majd ő keres. Te addig kibírod. Nehéz lesz, de valahogyan kibírod. Nincs semmi baj, csak egy kicsit gondolkodnia kell. Neked meg várni. Meddig? Amíg reménykedsz, amíg dobban a szíved ha az ő nevét hallod, amíg sírógörcs jön rád ha mással képzeled el, amíg minden olyan elviselhetetlenül üres nélküle, amíg telnek a napok, a hetek, a hónapok és még mindig nem hív...

Amíg egyszer beléd nem hasít a tudat, hogy hiába vársz, hiába reménykedsz, hiába sírsz...vége. Már nem vagy a legszebb, már nem vagy a legkedvesebb, már nem vagy a legeslegfontosabb. Visszasüllyedtél, hogy egy legyél a sok közül. Elveszítetted. Örökre. Vége,

elmúlt a szerelem.

E-mailben kaptam ezt a kis képet. Végre egy szellemes továbbítottlevél. Néha nagyon fel tudom idegesíteni magam azon, hogy mennyi hülyeséget küldözgetnek nekem az emberek. Lásd a múltkor négyszer kaptam meg ugyanazt a körlevelet, hogy Bill Gates osztogatja a vagyonát és, ha ügyes vagyok és még sok embernek elküldöm a levelet akkor én is 'kaphatok belőle'. Aha. Biztos. Dream on, sucker.

Nagyon elegem van a sok hülyeségből, de hát csak annyit tudok tenni, hogy nem küldön tovább. Talán ez is valami...

Mozgalmas délelőtt volt a mai. Reggel a kedvesem otthonában ébredtem, onnan vonatoztam be Pestre, hogy aláírathassam azt kedves kis fekete könyvecskét, amit indexnek szoktak nevezni. Igen ám, csakhogy volt annyi eszem, hogy előző nap otthon hagytam, úgyhogy Carrotta utánam hozta suliba...még tartozom neki egy köszönettel. Sajnos időben nehezen tudtuk ezt összeegyeztetni: Nádszál professzor jegybeírási fogadóóráját még elértem, de Hungaricsét már nem sikerült.

A liftben fölfelé menet éppen ezen a szomorú tényen búsultam, (hogy mégegyszer be kell buszozni csak azért a fránya jegyért, ami egyébként is épphogy csak görbül), amikor egyszercsak megállt a lift és, na ki szállt be? Hát persze, hogy Hungarics professzor! Ilyen mázlit! Szóval szegényt azonnal letámadtam és így megúsztam egy jövőheti oda-vissza utat.

Utána elmentünk Olinnal és Eddel a megszokott Burger King turnéra, jól bezabáltunk, majd visszamentünk suliba, éljeneztünk, hogy Ed irtud. pótvizsgája 4-es lett (Ed megállapította, hogy ma mindenáron berúg ennek örömére) és aztán elváltak útjaink.

Én hazajöttem és elhatároztam, hogy a mai délután a pihenésről fog szólni, azaz a semmittevésről és lazulásról. Ezt éppen nagyban meg is valósítottam, mikor hirtelen éktelen fájdalom nyillalt az állkapcsomba, de az a fajta, amikor egy pillanatra elsötétül a világ. Nem tudtam mi a fene lehet, hiszen tudtommal az utóbbi időben senki sem ütött állkapcson, legalábbis ezen a héten biztosan nem...márpedig az érzés olyan volt, minthogyha egyszerre verték volna ki az összes fogam. Lerohantam a fürdőszobába és neki tátottam számat a tükörnek...és konstatáltam, hogy szétrepedt az ínyem.

No, azért nem az egész, csak a fogaim mögött hátul vált ketté a rózaszín ínyhús, a két félteke közül meg valami fehérnek látszó tárgy kandikált ki: az első bölcsesség fogam. Szóval örültem is, meg nem is. Örültem, mert ezek szerint egy kicsit bölcsebb lettem (a bölcsészkar megtette hatását XD), de közben szenvedtem az állandó, mostanra már tompa fájástól.

Tanácsot kellett kérnem: nagymamámhoz fordultam. Felhívtam, de azt mondta, hogy ő már régen elfelejtette milyen is volt az, amikor kijött a bölcsességfoga, meg azóta az már ki is hullott, szóval sokat nem tud segíteni, de ha nagyon fáj kenegessem alkohollal, az elzsibbaztja és kicsit enyhíti a fájdalmat.

Szóval most itt ülök a gép előtt, írogatok és közben unikummal öblítgetem a számat. Ahhoz képest, hogy amikor ma Ed megkérdezte, hogy én is leiszom-e magam a sárga földig vizságink végeztének örömére, azt feleltem, hogy ma biztosan nem... Ezt hívják céltudatos alkoholizmusnak.

Azt mondják a hülyeség fáj, de a bölcsesség azt hiszem fájdalmasabb...:S Egyelőre csak dagad a fejem, sajnos nem az észtől, hanem az ínygyulladástól...

Hurrá, már csak egy utolsó vizsga!

Addig is, egy kis nyugtató zene:

https://www.youtube.com/watch?v=PC6GpzAcIDE&feature=related

Ééééés igen, ma megint sikerült előadnom a magamét:

10:00-kor volt ma vizsgám Könyvtárhasználat órából. Ennek megfelelően gondoltam előtte egy pár percre be is nézek a könyvtárba, úgyis rég voltam már ottan.. Hát benéztem, de elég erősen, mivel bementem 9-re, de a könyvtár csak fél 10-kor nyitott...

Hát, ha már nem jutottam be a könyvtárba, gondoltam leülök tanulni. Le is ültem és az idő kicsit elszállt...mire föleszméltem 9:45 volt. Akkor kaptam magam és berohantam a könyvtárba, kikerestem néhány folyóiratot, amit tudtam, hogy kelleni fog a vizsgára és 9:50-kor már vígan sétáltam a D épület felé, ahol elméletben én vizsgáztam...volna.

Benyitottam az épületbe és nagy peckesen sétáltam fölfelé a nagy előadóba, büszkén arra, hogy tanulásra és könyvtárazásra egyaránt volt időm. Ahogy mentem fölfelé a lépcsőn, akár egyre gyanúsabb is lehetett volna valami: a nagy csend. (mert, egy 300 fős vizsga megkezdése előtt, azért valljuk be, előfordul némi hangzavar, amint az izguló népek megosztják egymással cikázó gondolataikat, előkészítik tollaikat, kikapcsolják telefonjaikat, lepakolják holmiaikat, stb). Hát itt aztán semmi zaj nem volt, de még egy zörrenés sem. Én azért folytattam utamat fölfelé, kezemben rendületlenül lóbálva a jegyzeteimet, mit sem sejtve arról, hogy milyen meglepetésben lesz majd részem.

Aztán beléptem a terembe.

És farkasszemet néztem Nádszál professzor úrral, aki a tanári asztalnál ült és kérdően nézett rám. Ez pontosan fél percig tarthatott, majd kicsiny méretű góc képződött a torkomban és feljebb vittem tekintetem, épp annyira, hogy megpillanthassam a nagy fehér betűkkel felrótt "Vizsgaidő: 9:00-11:30" feliratot, mely a fekete táblán ékeskedett. Körülnéztem és kétségbeesetten konstatáltam, hogy körülöttem lévő padokban lelkes vizsgázók hada üldögél és vígan firkál különböző tudományos szövegecskéket különböző fehér lapocskákra. Én meg állok és nézek, először ki a fejemből, majd a professzor úrra, mint borjú az új kapura.Ő meg kérdően figyel engem. Nem bírtam a feszültséget:

Kirohantam a teremből, mint Zrínyi a várból és kétsgégbeesésemben felhívtam az anyukámat.

"Anyu! Kérlek nézd meg mi van a szobámban lévő parafatáblára kiírva, ott vannak a vizsgaidőpontosk és helyszínek, mi van mára a könyvtárhasználathoz kiírva??!!"

És a kedves anyukám berohant a szobámba és megnézte nekem a parafatáblácskámon, azt, hogy a mai vizsgámhoz igazából semmilyen helyszín nincs kiírva.És ő is elkezdett aggódni.

Lecsaptam a telefont és kirohantam az épületből, a HÖK iroda felé tartva, hátha ott valaki meg tudja nekem mondani, hogy hol a fenében vizsgázom. 9:55 volt.

Aztán megvilágosodtam: felhívom egyetemi társaimat és megkérem, hogy lépjenek nekem be az ETR-be és igazítsanak útba. Vegyük sorra. Olint nem akartam zavarni, mert tudtam, hogy nem érzi jól magát. Edről tudtam, hogy már elindult, tehát nincs gépközelben. Pippi tudtam, hogy valószínűleg valahol éppen hány, tehát inkább nem zavarom...akkor mégis Olin. Felhívtam: 9:57. Nem vette föl.

Majd szétpukkadtam az idegességtől, mert tanultam és ha egyszer ilyen cselekedtre szánom el magam, akkor az nem veszhet kárba. És aztán..."Izolda!!!" kiáltottam magamban és fénysebességgel tárcsáztam. És fölvette. És megnézte. És B épület 172 volt, hogy cseszné meg.

9:59-kor berontottam az épületbe. 10:00-kor vizsgáztam.

Az előtte lévő intervallumban több tízezezer agysejtem pusztult el. De, még így is viszonylag jól sikerült. Tehát, a mai nap hőse: IZOLDA!!!!

Meg én is! Hogy túléltem a saját hülyeségemet!

ÉLJEN!

Elképesztő mire képesek ezek az apró, sok lábú, gusztustalan kis lények. Pofátlanul mászkál nyolc lábbal a plafonomon, miközben én meg aludni szeretnék, de nem merek, mert félek, hogy rámesik. Azóta vannak ilyen félelmeim amúgy, mióta valahol olvastam, hogy az átlag ember élete során kb 15 pókot nyel le alvás közben. Képzelhetitek. Tegnap este ez ellen tennem kellett valamit. Na de mit? Le kellett GYILKOLNI azt a galád pókot. És hogyan? Hát...

-A plafont, ha székre állok sem érem fel.

-Nincsen rovarirtó spray-m.

-Az a fránya pók állandóan szaladgál és képtelen vagyok utolérni.

Egy lehetőségem maradt tehát: A szobámban maradt vizes flakont elkezdtem feldobálni a plafonra a pókot üldözve. Még víz is volt benne, szóval nagyobb súllyal ütött, de sajnos nem voltam képes eltalálni vele a hülye teremtményt ... így egyre dühösebb lettem és még nagyobb lendülettel dobáltam a vizes üveget a plafonnak, aminek az lett az eredménye, hogy még kevésbé találtam el a pókot, amitől még idegesebb lettem és egy óriási, heves lendülettel behajítottam az üveget az ágyam mögé. Véletlenül...

Itt vége lett az üveges pókgyilkolásnak. Már csak azért is, mert ki kellett halásznom a flakont az ágy mögül, meg aztán igazán elegem is lett magából a vadászatból is. Hát igen. De a pók még mindig ott volt. Ott üdült a plafonon. Az ÉN plafonomon! Micsoda dolog ez, kérem szépen? Nem hagyhattam, hogy kifogjon rajtam!

Már kezdtem kétségbeesni, amikor egyszercsak megpillantottam a dezodoromat és megvilágosodtam: spray, spray, a rovarirtót és a dezodort egyaránt lehet fújni...Ha a dezodort elvben nem is rovarirtásra használják, legalább alkoholos...

5 perc alatt legyilkoltam a galád pókot. Ott hevert lábaim előtt, mind a nyolc lábacskáját felfordítva, döglötten, én meg fölötte álltam a győzelem mámorában. Közben majdnem megfulladtam a nagy illatfelhőben, de ez mellékes.

Alapos szellőztetés után büszkén lefeküdtem aludni. Dermesztő hideg jött be a nyitott ablakon keresztül, majd megfagytam, DE legalább nyugodtan aludhattam, mindenféle pókok veszélye nélkül. Megérte.

Nos, az történt velem a mai napon, hogy nem tudom elhagyni a számítógépet. Ez havonta egyszer rám szokott jönni és ilyenkor kitalálok mindenféle ürügyet, hogy miért kell nekem még itt ülnöm...ezúttal blogot csináltam. Persze azért elárulom, hogy értek külső hatások is némely egyéb bölcsészek személyeiben, akik ösztökéltek eme cselekedetre...de természetesen nekem sem akadt jobb dolgom. (illetve akadna, de most valahogy nincs hozzá lelki erőm...)

Ed jóvoltából még egy aprósággal színesebb lett az életem:

https://www.youtube.com/watch?v=qUZppD_Zd0s

Sajnos a Pippi által rámkeresztelt Nina név már foglalt volt, így kénytelen voltam magam Nina"NullNull"-nak beírni. Nem baj, ez amúgyis az alliterációk napja.

Most megyek, majd mindenféle mást még máskor.

Nina